R.A. Salvatore Otthon.
Drizzt Do'urden, nem is hittem volna, hogy ennyire meg fog tetszeni ez a név, és az a személyiség ami a név mögött van. Hogyan lehet szeretni egy sötét elfet? hogyan lehet vele azonosulni? Teljesen jogos és logikus kérdések. Hisz kegyetlen, vérszomjas népség, semmi más nem érdekli őket mint a hatalom, és ezt a hatalmat szinte biztos, hogy bármilyen módon és akár mikor képesek megragadni. Még akkor is ha ehez egy családtagot kell megölni.
Na Drizzt pont nem ilyen, ezért lehetett vele azonosulni, és megszeretni őt, még ha emberekről lenne szó és az emberek világáról, még akkor is megragadó és nagyon becsületes, egy nemes személyiség lenne. Akkor mennyivel inkább jobban hat az olvasóra egy ilyen karakter ha ez az illető drow, és a drow szabályrendszerrel kell szembenézzen az miatt aki valójában, amiről tudjuk, hogy nem a leg megbocsátóbb rendszerek egyike.
Drizzt egy nagyon jól kitalált és megírt karakter, de volt még egy karakter…még egy aki nekem talán jobban tetszett. Egy olyan valaki aki szintén nemes és a végletekig becsületes, és nem forró fejű mint Drizzt, aki tudta és tudja hogy hol a helye ebben az ördögi világban, és úgy játszotta ki a lapjait, hogy túl tudjon élni, hogy meg tudja őrizni tiszta mivoltát, még egy annyira kegyetlen világban is. Ez a valaki Zaknafein Do'Urden. És mennyire jó, hogy mind végig ki tudott tartani a személyisége mellett és megtudta játszani magát, mert ha elvész, az az megölik őt ez miatt, akkor lehet hogy nincs meg a kellő löket ahoz, hogy Drizzt azzá tudjon válni aki.
A karakterek nagyon jók, nagyon élethűek, és ami még nagyon tetszett, hogy Salvatore úgy írja le a világot, hogy nagyon könnyen elképzelhető és nagyon életszerű.
A történet kellően izgalmas ahoz, hogy ne unja meg magát az olvasó, és nem is annyira földtől elrugaszkodott,hogy már átessen a ló túloldalára.
Egyszóval nagyon jó könyv és én mint 26-éves fiú nagyon is bátran ajánlom mindenkinek, mert az ember meg sem érzi azt, hogy egy 1990-es művet olvas.
Remélem, hogy mind ennyire jó lesz.

Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség, ha valamit, valakit elvesztünk, mielőtt igazán ráébrednénk, mennyit jelentett nekünk. Mostanában gyakran emelem kupán hiábavaló tósztra, hogy bocsánatot kérjek attól, aki már nem hall engem: Zakra, aki fölébreztette a bátorságomat.