Előzmény 1 ----> Előzmény 2. -----> Előzmény 3. ------> Előzmény 4. ----> Előzmény 5 -----> Előzmény 6 -----> Előzmény 7. ------> Előzmény 8. ------> Előzmény 9. ------> Előzmény 10 ------> Előzmény 11------>Előzmény 12 ------> Előzmény 13------> Előzmény 14 --->> Előzmény 15--->>Előzmény 16.--->>Előzmény 17.--->>Előzmény 18.--->>Előzmény 19.--->>Előzmény 20.--->>Előzmény 21.--->>Előzmény 22.--->>Előzmény 23.--->>Előzmény 24.
2011.03.18. 13.00-Ried-Ausztria
Újra itt, immár ékezetes betűkkel! Marha nehéz átszoknom, teljesen megszoktam a jó öreg HP-t az angol billentyűzetével együtt. De hát új cég, új év, új noti. (ami kb. 3 éves…) Mellettem Tamás lázasan, és egyelőre lelkesen kopog saját gépén, akár csak Sepi, ő is lejegyzi élményeit az első útjainkról. Nem kapott semmi útmutatást a tartalmat illetően, saját szemszögéből eleveníti fel a történteket. Igazából eddig sok írnivalója nem lehet, inkább az előzmények talán, ahogy idekerült. Ő intézte teljesen egyedül, és bár először arról volt szó, hogy nincs tanulójárat, valahogy mégis csak behívták. Az én szerepem mindössze annyi, hogy elvállaltam a betanítását. Ennyi bevezető után akkor jöjjön az elmúlt néhány hét összefoglalója.
Miután ezen a gépen nincs fent a korábbi napló, így nem is igazán tudom nagy hirtelen, hogy hol is hagytam abba. Tehát miután nagy nehezen hazaértünk Laci fiammal márc. 4.-én, egy teljes hétvégét otthon lehettem végre. Mondjuk, közel hét hét után azért többre számítottam, mint egy karcsú pihenő. Valójában még le sem raktunk Üllőn, ahova egy szerelvény vasalódeszkát, meg hasonló apróságokat hoztunk Olaszból, már meg is kaptuk az új melót, miszerint Jászberényi felrakás után irány vissza Franciaország, pontosabban Bouthéon városa, természetesen újra csak Elektrolux-al.
Jó szokásomhoz híven, vagy két nappal, és jó pár kilométerrel később folytatom az írást. Időközben ugyan is megkaptuk a munkát, miszerint Ausztriai felrakó, Ansfelden, és Olasz lerakó, Az áru papír. Ennyit a hétvégi hazamenetelről. ehhez messze van, így már küldtem is haza az SMS-t, hogy ne várjanak. Azon, hogy bár az ígéret úgy szólt, hogy hazafele megyünk, (ezért nem küldtek pénzt sem, mert miután minden lóvém elment a szlovák kütyü megvásárlásakor, és kértem azt mondta a főnököm, majd otthon kapok) már meg sem lepődtem. Egyre inkább az az érzésem, hogy az ígéretek nagy része addig szól csak, míg az ember fia le nem nyugszik. Gyorsan megígérünk mindent, csak fogd be a szád, aztán majd csak lesz valahogy… Igaz, a fizetés időben megjött, annyi is amennyi jár, (sajnos ma Magyarországon már ez is erénynek számít) de… itt vége is a felsorolásnak. És itt van a de… mert azért van bibi, nem is kevés. Nincs kellő védőfelszerelésünk, konkrétan bakancs,16 spani kellene, de csak 14 van, téli ablakmosót 25000 kilométerrel ezelőtt kaptam 5 litert, a munkaruhát már nem is említem, azt a nagy cégnél sem tudtam felvenni, hiába járt volna, járatindításként kapunk 50 Eurót, aztán osszuk be, utána ha kérünk, talán kapunk, de inkább nem, ha kapunk is, akkor a saját számlánkra, ami plusz költség, és senki sem fizeti, az útiköltség térítés is mindez idáig megmaradt ígéret szinten, mint ahogy a kevesebb kint lét is.
Én januárban két hónap türelmi időt szavaztam meg magamban, mivel minden kezdet nehéz. Nos, ez a két hónap hamarosan letelik, és döntenem kell a folytatást illetőleg. Jelen pillanatban csak és kizárólag a szükség tart itt, és ez nagyon nem jó. Az, hogy baromira egyedül érzem magam itt, az sem. Csak a kör-üzenetek jönnek a cégtől, meg a munka, az, ha én írok, mert bajom van, vagy kellene valami, általában napokig válasz nélkül marad. Most nagyon kíváncsi leszek, hogy hogyan, mikor visznek haza. Időben jeleztem, hogy szabira akarok menni, meg azt is, hogy nejem április elején három hónapra Németországba utazik. Megígérték, hogy hazamehetek. De, valahogy egyelőre nem sokat adok a szavukra. Rossz ezt így leírnom, nagyon rossz. Az biztos, még egyszer nem leszek kint hét hetet, inkább elmegyek.
Akkor most ugorjunk kicsit vissza az időben. A naplónak köszönhetően nagyon sok levelet kapok, sok írója utazási irodának gondol, és „benevezne nálam egy útra”, sokan kalandvágyból, sokan kényszerűségből szeretnék ezt a munkát végezni, amihez a segítségemet kérik. Olyan is akadt, aki csak Franciaországba szeretett volna velem eljutni, hogy ott beléphessen a légióba… Én megpróbálok mindenkinek válaszolni, mikor erre lehetőségem van, és természetesen szelektálnom is kell. Sokan valami nagy ásznak képzelnek, aki ezer meg egy éve ezt csinálja, pedig nem… de ezt már korábban is leírtam. A komolytalan nevezőket ezután elutasítom, a komolyakat meg általában elkeserítem. Hogy nem múlik rajtam szinte semmi, hogy én nem tudom őket felvetetni, hogy én csak maximum betanítani tudom őket, ha felvételt nyernek. Aki ezek után is jönni akar, hát jöjjön, én szólok a főnöknek, aztán a többi nem rajtam múlik.
Így történt ez Sepivel is tavaly, illetve idén Tamással. Ő valamikor tavaly novemberben írt nekem egy mailt, amiben segítségemet kérte, ahogy mások is. Neki is azt válaszoltam, amit a többieknek, de nála valahogy érződött a sorok között a komoly szándék is. Több levelet is váltottunk időközben én átkerültem ide, igazság szerint meg is feledkeztem róla. Aztán egyszer csak, valamikor február vége felé hívtak a cégtől, hogy adjam meg a számát. Én hirtelen azt sem tudtam, kiről van szó, hisz ekkor „egy volt a sok közül” számomra. Végül feleségem nyomozta ki a telefonszámát. Ugyan is, ő írt egy mailt az ügyvezetőnek, telefonon is beszéltek, ekkor a főnök ugyan nem zárkózott el a későbbi alkalmazás elől, de első körben kis türelmet kért. És kb. két hét múlva üresedés lett, és előkerült a neve. Miután rám hivatkozott, megkérdezték, elhozom-e egy járatra, és miután igent mondtam, most itt van velem. Ekkor én valahol Franciaországban jártam, még Laci fiammal a fedélzeten.
Onnan kaptuk aztán az Olasz le, majd felrakót, és ezután értünk egy pénteki napon Üllőre, a milliónyi vasalódeszkával. Miután Tamásnak még következő hét kedden vissza kellett mennie orvosához, ezért abban maradtunk, hogy én kemény két nap pihenő után megyek is vissza Franciaországba, és Tomit majd utánam hozzák valahogy. (ahogy Sepivel is tették korábban). Így, miután röpke 4 óra alatt leszedtek, már roboghattunk is tovább Jászberénybe felrakni. De ezt már az elején leírtam. Bouthéon után aztán Lyon következett, innen Szigetszentmiklós, mert időközben kiderült, hogy mégsem küldik utánam, hanem majd otthon felveszem. Ennek mindketten örültünk, neki nem kellett kétszer cuccolnia, nekem meg volt egy otthoni hétvégém. Azt is leegyeztettük, hogy a telephelyen találkozunk majd, mert én úgy kalkuláltam, hogy nem nagyon marad időm a lerakáshoz. Így is lett, én két műszakkal hazatekertem, úgy álltam meg a csepeli telephely előtt, hogy minden vezetési időm lefogyott.
Innen új kollegám vette át a vezetést, mondhatnám, egyből a sűrűjébe kellett ugrania, miután ő navigálta ki a szerelvény a lerakóra.
Az új kolléga
Az első akadályokat a vártnál könnyebben vette, néhány méter után már láttam, sok baj itt nem lesz, nem keskeny az út. Ráadásul, ahogy megtudtam, tandemen is tanult, így nem volt teljesen új a számára. Azt is lebeszéltük előzetesen, hogy mit kell, hogy hozzon magával, és mit nem, hisz a fülke nem épp tágasságáról híres. Ennek megfelelően csak a fél házat csomagolta el… Kb. annyi cuccot hozott, mint én, talán csak a gáztűzhely hiányzott. Most legalább biztosítva van a reggeli-esti torna, mert minden lefekvés előtt, illetve felkelés után mázsákat kell megmozgatni, hogy egyáltalán mozdulni tudjunk a kocsiban. Ehhez jön még a tv, meg a satelit készlet, amit nagy sokára megkaptam családomtól. A felső ágyon el sem fér minden, este meg a plafonig van rakva az egyik ülés. A tv beállításáról azt hiszem, majd egy külön részben fogok írni, heroikus küzdelmet folytattunk a tévézés élményéért, amíg összejött. Itt is van még néhány kérdőjel, aligha nem változtatnom kell a hardvereken, vagy nagyobb inverter kell, vagy másik, kisebb fogyasztású Tv, ugyan is a (B)300 W(/B)-os inverter nem bírja el a (B)65 W(/B) áramfelvételű tv-t, és a (B)25 W(/B) áramfelvételű beltérit. A teljesség kedvéért a parabolát tartó tapadókorong meg csak több órányi próbálkozás után, és kizárólag vízszintes pozícióban képes megtartani a tükröt. És hogy teljes legyen a kép, a készlethez mellékelt iránytű szerint a nap keleten megy le, és nyugaton kel fel… mondjuk ezeket az égtájakat random változtatja, kénye-kedve szerint. Egyszóval lerakodtunk Szigetszentmiklóson, várakozás közben megkaptuk a következő melót is. Eszerint Szlovák felrakó, és Holland lerakó. Így abbéli reményem, hogy a hosszú hétvégét otthon tölthetem, azonnal szertefoszlott. Északi szomszédjainknál nem ünnep 15.-e. A felrakás hétfőn 13 órára volt bookolva, egy Galanta-közeli kisvárosban, így úgy kalkuláltunk, hogy bőven jó, ha reggel 8 körül elindulunk. Csepeltől néhány percnyire kaptam egy telefonhívást, hogy felnyomták az őrzött telephelyen a kocsit, és valószínűleg lecsapoltak néhány liternyi üzemanyagot. Sajnos igaz volt, mint megmértük, közel 400 liter gázolaj hiányzott a tankból. Rendőrségi feljelentés, helyszínelés, szépen el is ment az idő.Így aztán mire kijutottunk Szlovákiába, este lett, így a rakodás másnapra csúszott. A gyár illetve logisztikai központ előtt tértünk nyugovóra a kora esti órákban. Másnap reggel bejelentkezés után már állhattunk is a rámpára, ahol gyorsan felraktak 6 kartondobozt, valami műanyag alkatrészekkel, mintegy 600 kg súlyban. Nyílván ez is megérte valakiknek… Innen aztán egy éjszakai pihenő közbeiktatásával, két váltással másnap délután egy órára a célunknál is voltunk. A teljes táv szűk 1600 km volt. Itt is hamar megkaptuk a következő munkát, miszerint Belgiumi felrakás után Osztrák lerakó. A szállítmány alumínium lemez, jó 24 tonna súlyban. Itt jött a pofára esés. Ugyan is, miután megtaláltuk a gyárat Belgiumban, a portás egyszerűen nem engedett be minket, mivel nem rendelkeztünk acélbetétes cipővel. Hiába volt minden próbálkozásunk, nem és nem. Felhívtam Józsit, főnökömet, hogy mi van, erre még neki állt feljebb. Hogy miért nincs, meg miért nem kérek kölcsön valakitől a parkolóban (?!), meg hogy meg fognak kötbérezni minket, mert ez reggeli felrakó lett volna amúgy is. Csak zárójelben: délután 3 órai volt a lerakónk onnan kb. 70 kilométerre… tehát teleportálnunk kellett volna. Miután kellően kiakadtam megint, mivel semmire sem jutottunk egymással, és időközben a kiszolgálás is eltolódott másnap reggelre, kimentünk egy közeli kútra, éjszakára. Időközben én lebeszéltem azt is, hogy ha kapunk, veszünk lábbelit, és majd elszámolják. Cipő nem volt, ezért abban maradtunk, majd másnap a városban keresünk boltot. A lábunkat lejártuk, természetesen ott sem találtunk. Erről az jutott aztán az eszembe, hogy bezzeg, ha a nejemmel, vagy a családdal kirándulunk, akkor minden sarkon ruha meg cipőboltokba botlunk… így aztán jó két óra séta után ismét a cég kapujában álltunk. Ezúttal Tamás ment be, bízva abban, hogy másik emberke lesz a portásfülkében. Én a kocsiban vártam. És lőn csoda! Pár perc múlva Tomi már jött is a kocsihoz a szükséges papírokkal. Másik portás volt, aki csak ránézett a lábára, és elhitte a robusztus edzőcipőről, hogy acélbetétes. ((B)Tamás most „jelentette”, hogy közben elmosogatott kint, ezért szóbeli pénzjutalomban részesítettem(/B)) Tehát kapun be, a megadott kapu előtt megálltunk, és vártunk a sorunkra. Kisvártatva nyílt a kapu, tolathattunk is be egy bazi nagy csarnokba. Miután ez nem a gyakorlás ideje volt, így helyet cseréltünk, és gyorsan benavigáltam a szerelvényt. Itt lett az is egyértelmű, hogy ezúttal én dolgozok majd, ugyan is csak egy sisak volt kettőnknek, ami szintén követelmény volt. Így kollégám jobb híján a tükörből figyelte, ahogy én küzdök a ponyvázással, lécezéssel a kellemes, 35-36 fokos meleg csarnokban. Amit nem is említettem, egyúttal gyártócsarnok is volt, itt hengerelték az alumínium táblákat. Ezért volt a trópusi meleg. Tehát én leadtam 4-5 kilót, ő meg árgus szemekkel figyelt a kocsiból. Ezután lazán lekötöztem 12 spanival a cuccot, visszaraktam az oldalléceket, meg visszacibáltam a ponyvákat, és már állhattunk is ki a csarnokból. A mérlegen kis bibi: közel fél tonna túlsúly. Hiába, a tandem nehezebb, mint a nyerges szerelvény. És még tankolnunk is kell majd Belgiumban, ez plusz 3-4 mázsa. Újra lehet miért szorítani, hurrá! Miután az áru kalodákban volt, így meg sem fordult a fejemben, hogy leszedessek belőle. Próba-cseresznye. Itt már Tomi dolgozott, én ernyedten pihegtem a fülkében. CMR, pöcsét, okmányok átvétele, indulás Aachen felé. Én közben, mint már oly sokszor, ismét matekozni kezdtem: Aachentől bő 700 km volt a lerakó. Kora délután ott voltunk, ott mindenképpen meg kellett állnunk TollCollect-et vennünk, és ott volt még a túlsúlyunk is. Megkérdeztem Tamást, mi a véleménye egy éjszakai műszakról. Bár nem tűnt túl lelkesnek, rábólintott az ötletemre. (ugye demokrácia is van a világon). Eszerint éjjel egykor start, és egy trapban letekerünk a lerakóig. Éjjel nincs (akkora) stauveszély (B)staulandban(/B), elvileg a BAG-tól sem kell annyira tartani, jobb iramot lehet diktálni. Így lezártam a műszakot, elmentünk, megmutattam Tamásnak a (B)Mipri(/B)-t, vettünk kávét, csokit, sört, és elmentünk az éteren át haza. Ekkor még azt hittük, Osztrákból haza vezet majd utunk. Ezért nem kaptam pénzt, mint korábban említettem. Hamar este lett, korán takarodót is fújtunk. Ugyan ilyen hamar lett háromnegyed egy is, sűrű pislogás közepette dörzsöltük ki az álmot szemeinkből. Ez az, amit egyszerűen nem lehet megszokni. Én ilyenkor általában elaludni is nehezen bírok, így most is félálomban töltöttem el ezt a néhány órát. Én kezdtem, így a lovak közé csaptam. Azért a 24 tonnát már megérezte az öreg hölgy, kellő megfontoltsággal, de határozottan vitte a súlyt a dimbes-dombos autobahn-on. Volt, hogy inkább nem is néztem a fogyasztás grafikonjára a műszerfalon, de összességében szerintem jó átlagot hoztunk, a végelszámolásnál kicsivel 37 liter felett állt meg a fogyasztás. Végül két váltással, fél tíz után Ried-ben, a lerakón voltunk. Itt a nyílt udvaron, oldalról szedtek le minket, szakadó esőben. Természetesen, mire végeztünk, az eső is elállt, majdnem kisütött a nap. Itt még reménykedve vártuk a következő melót, bár ahogy telt az idő, egyre kisebb esélyt adtam magunknak a hazamenetelre. Sajna számításom bevált: Felrakó Ansfelden, lerakó kedden Lunata, Olaszország. Át a Brenneren. Legalább szép lesz az út. Most itt kempingezünk az általam már oly jól ismert hofban, reggel ma voltunk bolhapiacon is, meg úgy általában jól elvagyunk. A tv müxik, Tominak hála, van net, ma, illetve tegnap főztünk is, csirkemellből halászlét. (gulyásfélét, amolyan mindent bele módon). Most én itt pötyögök már vagy két órája, Tomi a GPS-ét bűvöli. Mindjárt megyünk netre, jöhet a következő epizód. Azt hiszem, jöhet a védjeggyé vált elköszönés: jó éjt drágáim odahaza, szép álmokat Magyarország!
Tanuló 2 vagyok, azaz Tamás. Lacinál én lennék a második jelölt eme nemes szakma gyakorlására. 2010-ben raktam le a jogosítványokat, mondván egy gyerekkori álmomat próbálom megvalósítani. Nem sok embert ismerek akinek sikerült :D Az anyagi megrázkódtatáson túl (Kb. 900.000 jó magyar forint), a felszerelésre is elmegy egy kisebb vagyon. Lacival a neten ismerkedtem össze, természetesen lelkes olvasója voltam a Naplónak. Az indulást február közepe tájára terveztük, mert egy sí út még várt rám. Előbb is indulhattunk volna, de a Feleségem, és a 13 éves kisfiam nagyon várták, hogy a „nagy” család együtt töltsön 5 napot Ausztriában. Közben kaptam a híreket, hogy a Waberer’s-nél elindult a kiszervezősdi, melynek Laci is részese lett, így nem nyerges lett a paripa, hanem tandemes Volvóra kaptam meghívást. Na ez se ment olyan simán, mert ahogy az lenni szokott, valami mindig közbejön, én sem voltam kivétel. A síelés gond nélkül lezajlott volna, mint általában, de most nem sikerült eseménytelenre. Első napi trükkös megcsúszásom (persze fekete pályán kell vagizni, tükör jégen), külső és belső szalagszakadáshoz vezetett a jobb térdemben. Hazaérvén, bízva a gyors gyógyulásban, felvettem a kapcsolatot leendő munkaadómmal. Mivel még nem voltak még kijártak az utak, így az „új” cégnél sem voltak felkészülve a kezdő sofőrök fogadására, de nem zárkóztak el, csak időt kértek. Két hétben állapodtunk meg, gondoltam addig gyógyulok. A nagy regeneráció eredménye 5 nap kórházban történő felkészítés lett, csak, hogy szokja a család a távollétemet, bár ide naponta el tudtak jönni. Közben a két hét hamar pár napra csökkent, így lázasan keresni kezdtek engem, mert zöld utat kaptam az indulással kapcsolatban. Ildikó, FBI-t meghazudtoló ügyességgel kinyomozta édesapám telefonszámát, hogy megszerezze az én telefonszámom, mert az ugye senkinek nem volt meg, net meg sajna nincs a kórházban. Gondoltam elviszem a komplett orvosi team-et, de sajna kicsi ám a kocsi, így Laci egyedül indult Franciába. Szerdai napra összepakoltam a cuccom, hogy majd valakivel kimegyek, de inkább nem kocsikáztattak meg feleslegesen, így Laci hazai címet kapott, így a telephelyen találkoztunk. Egy pénteki napon történt. Telefoncsörgés volt ami elindította új pályafutásomat. Laci volt az, és a hír, hogy ippeg beér Csepelre, onnan nekem kell navigálnom a lerakóra. Az oda út viszonylag simán ment, a lerakót szerencsére ismertem, így helyismerettel nem volt gond. Sajnos sietni kellett, így a pótos tolatásból nem vettem ki a részem, de lesz még időm gyakorolni. Leraktak, papírokat megkaptuk, irány vissza Csepelre. Hétvégét, mivel hétfői felrakónk volt otthon töltöttem. Hétfőn 13-ra kellett Szlovákiába érni, így reggel 8-as indulást tűztünk ki magunk elé. Tartottunk a telep felé, amikor Lacinak csörgött a telefonja, hogy gáz van, mert éjszaka valaki 400 kilóval könnyített az autónkon, így várni kellett a rendőrökre.
Ők megállapították a lopás tényét, és szóltak a helyszínelőknek. Már-már felcsendült a fejemben a CSI főcímzenéje, és hogy nagy fekete H3-al berepesztenek a telepre, de hamar észrevettem, hogy már nem otthon vagyok. Mikor végeztek a fotózgatással, már bőven nem értünk volna Sladkovicovo-ba (Galánta melletti kisváros), így elindultunk, lesz ami lesz. Persze még nem ért véget a hétfői vesszőfutásunk, ugyanis eldurrant a póton egy fékcső. Hát ilyen hibával nem illik elindulni, akár a szomszédba se, de vigyázva a levegőre elmentünk az anyacég telepére, de ott meg, mivel munkaszüneti nap volt, nem dolgoztak csak az állandó emberek. Egy-két telefonváltás után, kaptunk egy friss pótot, és pótolni tudtuk a letört tanksapkát is. 14.00-kor el is indultunk a közben 4-re átbookolt felrakóra, de ez is esélytelen volt. Móvárig én vezettem, ismerkedvén a sebességgel, széllel, és a sebességek betartásával. Na ez az amire oda kell figyelni, mert megszokja az ember a 130-at, kigyorsítást, sávváltást, elindulást, de az csak 1 tonna, nem 16 :D Pedig ez nagy ám :D Estére oda is értünk, de természetesen már nem fogadtak. Félreálltunk, és eltöltöttem az első éjszakámat. Hát mit mondjak, nem egy leányálom, de jobb mint amire számítottam. Kicsit keskeny, de szokható, mikor ezeket a sorokat írom, már túl vagyok egy pár éjszakán. A fülkében a hely az nem okozott gondot, igazából minden felkerült a felső ágyra. Lefekvés előtt 10-15 perc alatt lehet lepakolni, az egyik első ülést teljesen elfoglalva. Reggel ugyanez vissza. Esti-reggeli tornának megfelel, mire a kávé a gázra kerül, már félig fel is ébred az ember. A felrakás sikeresnek mondható, csak a gépre került áru, a pót üresen figyelt a sarokban, várva, hogy újra útra keljen. Elindultunk a Cseheken, Németországon keresztül Hollandiába. Az autópálya díjakat szépen megvettük a határon, Szlovákiába még kütyüt is venni kellett. Lassan úgy néz ki a szélvédő alja, mintha valamilyen kommunikációs műhold lenne. Nagyon sok ország a saját kütyüjét használja, belépéskor meg kell tervezni merre megy az ember, hány kilométer tesz meg, mert ezek az adatok alapján kell feltölteni, sok-sok euróval.
Magyarországon a 3000 forint aprópénznek tűnik a 100-200 euróhoz képest. Hollandba simán megtaláltuk a lerakót, bementünk, kiküldtek, hogy a pótot kint kell hagyni, szegény megint egyedül figyelte a rengeteg elhaladó nagy testvért. Hiába értünk oda időben, nem siették el a lerakás. Közben megjött a következő meló, Belga felrakó, alumínium lapok, melyek megpecsételték az eddigi jó fogyasztási értékünket. 40 tonna az 40 tonna, bárhonnan nézzük is. Felrakásnál jött a következő pofon, bejutáshoz a Japán atomenergiai hivatal védőruházata is kevés lett volna. Sisak, sárga mellény, acélbetétes bakancs. Na ez utóbbi nem volt. No shoes no loading, mondták vigyorogva. No loading, no work volt a válasz, így kimentünk a közeli benzinkútra „imádkozni”. Na ezt még gyakorolnom kell, mivel nem vagyok amolyan ivós típus, egy-két sör után, már villogott a megtelt tábla. Reggel mivel a kúton nem volt cipő, reggel a várost vettük célba, mondván csak találunk valahol. Hatalmas város, nagyon kevés bolttal, így csak egy röpke reggelire futotta, kb 6 Km-es sétával egybekötve. Nem volt mit tenni, megpróbáltunk újra „csonkán” bejutni. Felvettem a holdjáró cipőmet, sapkát, sálat, mellényt, meg még ki tudja mi mindent, és fapofával bementem, hátha. A ba(e)lga bácsi ezúttal nem volt alapos, így megkaptuk a behajtási engedélyt. Mivel oldalt raktak meg, és egy alumínium gyárban raktak meg, Laci bátyja megnyerte a ponyvázási hadműveletet. Lesz ennek még böjtje, a kopasz a kocsiban kuksol, az öreg meg melózik. Hát ez van. :D Háttal nem kezdünk mondatot, így előröl néztem a mozdulatokat, már amennyit a tükör engedett. Rakomány rögzítés után elindulhattunk a sógorokhoz, abban a reményben, hogy hátha magyarba megyünk (ígéret megvolt rá :D). A cél érdekében, hamar lefeküdtünk a Belga-Német határon, ahol net is leledzett. Végre a családdal is tudtunk csevegni hosszabban, meg a hírekkel is le voltunk maradva. Hajnal 1-kor indultunk tovább, mondván, hogy minél előbb lerakjunk, hátha még aznap kapunk felrakót. 11-re odaértünk, és elkezdett szakadni az eső. Na mondom, visszakapom a fülkéből megtekintett „Így készül a ponyvázással egybekötött felrakodás” című élő, 3d videót. Felöltöztem hát, és nekiestem a gépnek. Laci volt oly rendes, és kivette a részét a munkából, mutogatván, mikor mit csináljak. Hevederek repültek, oldaltámaszok hullottak, és az eső csak szakadt. Teljesen eláztunk mire mindent visszaállítottunk az előírt állapotára. Befűtöttünk a fülkébe, nem kéne megfázni, ebben a szakmában az nem egy jó dolog. Kiáltunk a cég elé, várván a H betűre, de két vonallal kevesebb jött. I-be megyünk. Hétfői felrakó még a sógoroknál, kedden pedig megyünk a Ferrari szülőhazájába lerakni. Nem baj, a Brenner hágón keresztül megyünk, legalább azt is megcsodálhatom. Megálltunk hát Ansfeld-ben mivel itt is van ingyen net. Eldöntöttük, hogy főzünk egy jó gulyást, meleget is kell néha enni. Boltba is elmentünk hozzávalókért, mivel se hagymánk, se kenyerünk, és habzó kenyerünk sem volt. Vettünk még egy-két dolgot, csak hogy ne unatkozzunk. Egy üveg jófajta fehér rumot is kiszemeltünk magunknak. Hideg van na!, kell a belső fűtés. Lett is a hagymából rántotta vacsira, meg reg-ebéd babbal fűszerezve.Délután még belőttem az eddig nem működő satelitet, amolyan próba szerencse alapon. Van iránytű is hozzá, de azzal túl egyszerű lett volna, ráadásul szerinte nem is ott ment le a nap, ahol elhagyta a horizontot, hanem hol erre, hol arra, mindig változtatva az irányt. Kiraktam a tetőre a tányért, belőttem kb 32 fokra, és elkezdtem a balerina táncot, keresvén egy pontot a végtelen égbolton. Sokat segített a dekóderben lévő jelerősség mérő, de sajna azt, hogy merre van dél, azt nem tudta megmondani. Egy két kanyar után megmozdult a kék csík, így megtaláltam hova is tették azt a parányi dolgot a zűrben.Végre nézhettük a nagy sikerű magyar remekműveket. Én a BK–t szeretem nézni, Laci meg a VV4-t. Mondtam neki, hogy ez itt a való világ, nem nézni kell, hanem csinálni, távol a családtól, a kényelemtől, a megszokott dolgoktól. Egy előnye van ennek az életnek, itt nem a nép szavaz ki, hanem a főnököd. Kitekertük a rum nyakát, és megnéztük mit rejt az alja. Sikerült is majdnem szárazra pucolni, így kellő mosolyt csalva az arcomra. Én kólával szeretem, azzal viszont tud ám csúszni rendesen. Lefekvéskor forgott is a fülke rendesen. Mér iszik aki nem bírja… Reggel szabad kelés, pakolás, rendrakás, főzés, netezés volt felváltva a program.
